A japán fametszet rövid története

A fametszet készítésének technikája a IV. században alakult ki Kínában. Japánban a VI. században honosították meg kínai és koreai buddhista misszionáriusok. A fadúcos nyomtatást elsősorban az írott szó sokszorosítására használták s a szöveget csak a XVI. század vége felé kezdték fametszetes illusztrációkkal kísérni. Az illusztrált könyvek készítése az Edo-korszak, Tokugawa sogunátusának idején (1600-1868) vett óriási lendületet. Ieyasu (1542-1616), az első Tokugawa sógun, az Edo-kori Japán egészen a Meiji restaurációig (1868) fennmaradó politikai rendszerének kialakítója, személyesen támogatta a könyvek készítését. Segítségével Honami Koetsu(1558-1637), Rimpa művész és Suminokura Soan (1571-1632), a kalligráfus iparművészeti központot hozott létre Koetsumurában. Koetsu és Soan nevéhez fűződnek az első olyan illusztrált könyvek, amelyekben kép és szöveg művészi egységet alkot. Az illusztrációk kezdetben fekete-fehérek voltak, az első színes fadúcos nyomatokat tartalmazó kiadványok a XVII. század közepén jelentek meg. E század végére datálhatók az első önálló nyomatok is. Moronobu Hishikawa (1618 körül-1694) volt a legkorábbi mesterek egyike, akit név szerint ismerünk. Bár könyvillusztrátorként szerzett magának hírnevet, számos, többnyire erotikus oban (kb. 38x26 cm) nyomatot is készített. Ezek kezdetben fekete-fehérek voltak, de néha kézzel kiszínezték őket. Moronobu a festészet és illusztráció olyan iskoláját teremtette meg, amelyet az ukiyo vagyis a "tovatűnő világ" ihletett. A "tovatűnő világ" legjobban talán a múlandóság hangulataként írható le, amely az Edo-korszak sajátos társadalmi, gazdasági változásaiból fakad.

Ieyasu Tokugawa, majd fia Hidetata ( 1579-1623) és unokája, Iemitsu (1608-51) átalakította a XVI. és XVII. századi Japán politikai viszonyait. Fő törekvésük az volt, hogy megfékezzék a feudális társadalom széthúzó tendenciáit, amelyek 150 éven át szüntelen háhorúskodáshoz vezettek. A császár nevezte ki őket sógunná, s ez adta hatalmuk legitimitását. Az uralkodó és követői azonban elszigetelődtek a politikai cselekvés valamennyi formájától, ezáltal a hatalmi harc minden lehetősége megszűnt. A Tokugawa- hatalom székhelye az edói (ma Tokió) vár volt. A környező területet saját hűbéresei ( fudai daimio, tartományi főurak) között osztották szét. A tartományi főurak esetleges hatalmi törekvéseinek megelőzésére Iemitsu bevezette "az udvarban való tartózkodás váltakozásának" rendszerét (sankin kotai). A sankin kotai értelmében egy évben minden daimyo hat hónapot töltött Edóban, az év további részéhen pedig, amikor birtokait irínyította és jövedelmét biztosította, feleségét és gyermekeit kellett "túszként" a fővárosban hagynia. A tartózkodás váltakozásának rendszere messzeható következményekkel járt: Edo gyorsan jelentős központtá lett. A nagyszámú daimyo és kíséretük új távlatokat nyitott a kereskedelem számára. A kereskedők kezdtek meggazdagodni. A szamurájok többet fogyasztottak, mint amennyit megengedhettek maguknak, s a városi lakosság alsó rétege a hatalom névleges birtokosainak hitelezőivé vált.
A XVII. századi Edo eme rohamosan városiasodó kereskedő világában kelt életre az ukiyo, a nem szamuráj osztályok szubkultúrájaként, amelynek középpontjában az élvezetek kivételes, múlandó és illékony pillanatai álltak. Az ukiyo az élvezetek lehető legszélesebb skáláját foglalja magába: a kereskedők az irodalom és a képzőművészetek, a színház és nem utolsó sorban a "női szórakoztatás" tevékeny támogatói voltak. Az ukiyo-e szó azokat az ábrázolásokat jelöli, amelyekkel a művészek ennek a világnak az atmoszféráját kísérelték meg megragadni.

Ezt a kis írást barátnőmtől kaptam, aki netről szedte le nekem, nem tudom, honnan származik, így nem is tudom kiírni a pontos származását, de feltettem, hogy kicsit az érdeklődők és olvasók tudását ezzel is bővítsem.  H. B. Dudu