Final Fantasy VII

Mint egy jó páran a világban, én magam is az Advent Children alcímet viselő félestés film hallatán figyeltem fel a Final Fantasy szériáira. Az ’előzetes’ játékot a kilencvenes évek végén adták ki, és meghódította a világot, világhírűvé tette a PlayStation-t, valamint bekerült a valaha kiadott legjobb tíz játék közé.

Valójában egy RPG-ről, azaz Role Playing Game-ről, tehát szerepjátékról van szó, ahol olyan SZEREPLŐKET irányítva kell SZEREPLETETNI, akik mindenféle kalandokba keverednek a SZEREPLÉSÜK során. Most, hogy ez tiszta, nézzünk utána néhány dolognak! (Azért kíváncsi lennék egy olyan RPG-re, ahol semmi, de semmi különleges nem történik velünk…)

A történet egy Midgar nevű városban nyit. Olyan, mintha egy roncstelep lenne az egész, szürke, lepusztult, mindenütt reaktorkomplexumok… Talán egy groteszk jövőkép a Földünkről? Nos, valószínű, hogy erre is akartak célozgatni.

Ebben a rendszerben teszi a dolgát a Shin-Ra szupervállalat, ami arra hivatott, hogy energiát állítson elő a Bolygó készleteiből. Nem addig van a’! A planéta gyengül, és gyengül…

Amíg a helyi lázadó brigád, az AVALANCHE (Lavina) fel nem üti a fejét, és el nem határozza, hogy megmentik a menthetőt. És íme, egy új taggal kibővülve belekezdenek áldásos tevékenységükbe, és hadat üzennek a Mako reaktoroknak. Bizony, az új tag pedig nem más, mint Cloud, a program főhőse!

Eleinte kizárólag a pénz motiválja, kiállhatatlan, kezelhetetlen és cinikus, de a játék közepe elé érve kibontakozik az igazi énje, és természetesen újdonsült társai is hatnak rá.

De az egész játék nem állhat abból, hogy elindulunk, halomra verünk egy rakás kemény katonát, az összes erőművet felrobbantjuk, és mindenki boldog! Így viszonylag hamar véget érne a proggy. Közbejátszanak olyan tényezők, mint különböző megindító történetetek, szerelem (az is lesz, komolyan), egy ’dolog’, aminek eleinte nincs túl sok lényege, de aztán… és végül, de nem utolsósorban egy rég látott/hallott erős harcos.

Hiába no, fel kell hagyniuk a ’Save the Planet from Shin-Ra!’ felkiáltással, és bele kell vágniuk egy még nagyobb akcióba, és kezdődhet a Végső Fantáziálás! (Megpusztultam volna, ha nem írom le ezt a közhelyet J)

(Hozzá kell tennem, hogy ez egy csapatorientálós RPG. Mire összeszedjük a galerit, és mindenkit kiismerünk valami fel fog tűnni. Mindegyiknek megvan a maga tragikus múltja, amivel szembe kell nézniük. Szokásos hiba. Lesz, aki a karrierjét siratja, vagy akit a Shin-Ra rövidebbített meg egy faluval, vagy családtaggal… De nem kell félni, mert felülkerekednek majd a dolgokon.)

Keveredjünk át a grafikára! Hát igen, meglátszik, hogy ez egy múlt századbeli játék, nézve a helyszíneket és a szereplőket. Az előbbiek inkább a rajzolt kategóriába tartoznak, tehát nem nagyon van, vagy pedig igen kevés a mozgás, míg az utóbbiak… viccesre sikerültek. Vegyük például a mindenki által istenített Tifa-t, akinek akkora válla van, hogy Schwarzenegger sírva felmondhatna J.

Úgy vettem észre, mintha egy kicsit el akartak volna szakadni a mangás világtól. A karaktereinknek viszonylag normális a hajviselete, hajszíne, de még mindig ’kistányér’ nagyságú szemük van. A mozgáskultúra egy kicsit faágszerű, ez gyakran adott okot kacagásra. Például, amikor Cloud a légibeteg Yuffie-t lelkesítette.

De aki játszott már a Maniac Mansion-nal, tuti nem fog csalódni!

Az irányítás egyszerű, az egész a numerikus billentyűzetre épül. Pont egy tenyérnyi a kezelőfelület, tökéletes, ha egyszerre több dolgot csinálunk. Most nem fogom felsorolni, mivel mit csinálsz, de hamar rá lehet jönni a rendszerére. J

Szóval amíg Sephiroth-ot keresgéljük, rengeteg harcot kell megvívjunk. (Következzék az RPG-k azon része, amelyek miatt a FPS-eket választottam.)

Adva van a tetszőlegesen kiválasztott három szereplő, a fizikai támadást végrehajtó fegyvereik, és a Matériák. Az utóbbiakhoz köthető a varázslatok, amelyeket kombinálva az adott fegyverrel mindenféle ’lazulós’ dolgot tehetünk. Szörnyeket idézhetünk meg, magunk javára fordíthatjuk az elemek erejét, vagy átvághatjuk az ellent. Akinek ez sem lenne elég, annak kitalálták a Limit Break nevezetű rendszert. Ennek az a lényege, hogy az ellenség támadásait begyűjtve valami még extrémmel álljunk elő, ami természetesen a játék egyik leglátványosabb része. (Szerintem)

Nem maradhatott el a karakterek fejlesztgetése sem, be kell szerezni a fegyverarzenált, harcolni, hogy jó erősek legyenek, és a különböző Limit-eket kigyűjteni…

Summa Summarum, a FF7 jó játék. Nem fogunk térdig tocsogni a vérben, vagy vaspredátorokat irányítani, de mindenért kárpótolni fog a kerettörténet részletessége, és a meglepő fordulatok.

Ha el tudod viselni a régi grafikát, a midi formátumú hangokat, és hogy minden társalgás feliratozva van, akkor biztosan tetszeni fog a játék, ha meg nem… nos, az sem baj. Kisebb-nagyobb hibái mellett csak ajánlani tudom.

BLOODRAYNE - 2007-04-27