A japán tetoválás története

A japán fametszetek főbb irányvonalai kétségkívül hatással voltak a szigetországban kívánatossá vált tetoválások motívumrendszerének kialakulására is. Annál is inkább, mivel a japán tetoválások legkorábbi elterjedése és a fadúcos nyomatok megjelenése közel ugyanarra az időpontra tehető. Amint ma japán tetoválásnak hívunk, az a feljegyzések alapján az 1600 és 1868 közötti Edo - korszak terméke.

Korábban a japán elit ősi kínai mintára a tetoválást barbár, vad szokásnak tartotta, vagy büntetés és megbélyegzés céljából alkalmazta. Persze a vezető réteg negatív hozzáálása a már említett Edo- korszakban sem igen változott, és ebben az időszakban a tetoválást már szigorúan bűntették is. Az ekkor hatalmon lévő Tokugawa-rezsim ugyanis kifejezetten konzervatív politikát folytatott. Filozófiai eszméit, a konfuciánusi gondolatokra építette s mivel ez tiltotta a tetoválást, a japán katonai kormány ezen eszmék átvételével ugyanazon alapelvek mellett tette le a voksát. Ezekben az években annyira komolyan gondolták a tetoválás és a bűnözés elválaszthatatlanul összekapcsolódó voltát, hogy kimondták fölötte az ítéletet, mely szerint „szétzúzza a közmorált” és így rövid úton be is tiltották a bőrrajzokat.

Hogyan lehetett mégis ez a korszak a japán tetoválás bölcsője? A válasz talán éppen ennek a népnek a múltjában keresendő, mert ahogy az évszázadok során számtalan alkalommal bizonyosságát adták kivételes lelki tartásuknak, a szóban forgó tilalmak esetében is képesek voltak saját kormányuk akaratával szembehelyezkedni.

Persze itt nem az elithez tartozó társadalmi rétegekről beszélünk. A tetoválás ezekben az időkben főként plebejus gyakorlattá vált, olyanok alkalmazták és használták, akik a perifériára szorulva, egyfajta ellenállásként viselték magukon, nemtetszésüket fejezve ki a Tokugawa-rezsimmel szemben. Ezek mellett fontos érv volt a társadalom kiváltságaitól elidegenített, kegyvesztett harcosok maradék büszkeségének a megőrzése is, mely ezekben az esetekben méretes tetoválások formájában fejezhette ki mindazt, amit a harcos elért, véghezvitt élete során, de amiről ugyanakkor le is kellett mondania. Ez a bőrébe vitt mintákból mindenki számára nyilvánvalóan kiderült.

Nyomon követhető, ahogy az idő múlásával az egyszerű pontjelölésektől elindulva a gyakran csupán írásjelekből álló, vagy egyszerű képi tartalommal bíró jelzéseken át fokozatosan eljutunk a teljes testet betöltő figurális ábrákat megjelenítő, műalkotásszerű tetoválásokig.

A fejlődési folyamat megértéséhez magyarázataként meg kell említenünk, hogy az évszázados tiltásokból fakadóan a japán elit és az átlag társadalmi rétegek számára a tetoválás sosem volt választható alternatíva, inkább szigorú tabuként testesítette meg a tilos fogalmát. Ezért bizonyos idő után, ahogy a művészeti ág mindinkább virágzásnak indult, a tetoválás mellett döntők körében nem volt már igazán kulcskérdés a diszkrét, elrejthető minták választása, mert aki tetováltatott magára, az önként lépett át egy képzeletbeli vonalat és ezen a határon túl alapjában véve már lényegtelen volt, hogy egy aprócska pillangó vagy egy bonyolult egész testet betöltő tetoválás kerül-e a bőrére.

Ennek köszönhető, hogy a XVIII. századtól Japánban a tetoválás fejlődése egyre inkább a teljes testre kiterjedő, képekben gazdag tetoválások felé mozdult el.

Érdekes momentum, hogy a japán tetoválás fejlődése szorosan kapcsolódik egy kínai irodalmi műhöz, név szerint a Shui-hu Chuanhoz. Ez egy banda történetét meséli el, akik szembe szálltak a korrupt kormánnyal és a társaság valamennnyi tagja tetoválva volt. Ez a könyv a XVIII. században jutott el Japánba és érthetetlen módon a Tokugawa-cenzorok nem tiltották be a művet. Japán nyelvre fordítva 1727-ben jelent meg az első tíz kötet, majd a következő tízet 1759-ben adták ki Shuikoden címmel. A kiadványokban szereplő fametszeteken látható tetoválások hatást gyakoroltak a korabeli bőrrajzok kinézetére, annál is inkább, mivel a nyomatokat illusztráló mesterek gyakran maguk is tetováltak. A mai japán tetoválások képi megjelenítési stílusa ezeknek a művészeknek és legfőképpen Kuniyoshi munkáinak a hatását viselik magukon.

Az Edo-korszak tilalmakkal teli világában érdekes, elfogadott kuriózumnak számított a tűzoltók körében elterjedt tetoválási láz. Az ő munkájuk, az említett Shuikoden-regény szereplőinek hősies tetteihez hasonlított, hiszen az Edo és Osaka városokban álló házak fából épültek és könnyen lángra kaptak, így a tűzvész gyakori jelenség volt.

Egy másik jellegzetes társaság, akiket nem hagyhatunk figyelmen kívül, a jakuza fogalomkörébe tartozó vándor szerencsejátékosokból álló csoport, őket már a kezdetektől a bátor, vagány viselkedés, a törvényekkel való szembenállás és a tetoválások jellemezték. Manapság ha jakuzákról beszélünk, valami sötét, titkos és veszélyes társaság sejlik fel bennünk, amit képzeletünk szorosan összekapcsol az olasz vagy amerikai maffiával. Persze ez a kapcsolat nem a véletlen műve és nem is csupán élénk fantáziánk szüleménye, de a számtalan bandaháborúnál és brutális gyilkosságnál, mely az évszázadok során a számlájukra írható, minket mégis jobban érdekelnek a tetoválásaik.

Ez a csoport régen és ma is önmagában testesíti meg a tetoválás ideálját. A tetoválás fájdalmas, így bizonyítéka a bátorságnak. A tetoválás tartós, így bizonyítéka az egész életen át tartó hűségnek a klán felé. A tetoválás illegális, ezért egész életre szólóan törvényen kívülivé teszi viselőjét.

1867-ben az utolsó Tokugawa-shogun lemondott, a tetoválás elleni törvényeket újraszabályozták és ezekben az időkben a tetoválóművészek engedélyt kaptak, hogy nyugati embereket tetováljanak, de japánokat továbbra sem volt szabad.

A legnagyobb tetoválómesterek kikötőkben alapítottak üzleteket és a külföldi tengerészek egzotikus minták iránti vágyát kielégítve virágzó szalonokat működtettek. A tetoválók persze ezután sem hazudtolták meg japán lényüket és a tiltó törvények ellenére illegálisan továbbra is tetoválták honfitársaikat. Azonban az alkalmazott kézi technikák és a választható témák a XIX. század közepétől már szinte változatlanok maradtak.

Cikk: Tattoo magazin, 2007. októberi szám