FINAL FANTASY VIII

Na tessék. Különös jelenség ez a Final Fantasy, mint játéksorozat. Az embernek elég kipróbálni, és nehezen tud elszakadni a kalandokban bővelkedő világtól, szerethető, megfogó karaktereitől, és a sztori sokoldalúságától.

De előbb jöjjenek a száraz tények (nyugodtan át lehet ugrani): Minden idők huszonkettedik legjobb játékáról beszélünk (a Famitsu nevű japán újság szerint), a leggyorsabban eladott Final Fantasy-ról. Tizenhárom héttel a kiadás után csak Amerikában 50 millió dollárt hozott a konyhára. Ez, ha jól számolom, Magyarországon nagyjából 125 milliárd forintot jelent.

A Final Fantasy VIII első pillantásra idilli világban játszódik. Ehhez képest kemény háborús helyzet van.

A jelenlegi történet főszereplője Squall, aki a Balamb Garden DIÁKjaként tengeti napjait. (Nyugalom, ez nem egy Harry Potter előd akar lenni. Nem mintha bajom lenne a varázslótanonccal J) A fiú igazi magányos farkas, nem egy barátkozós fajta, mindemellett aszociális komplexusai vannak. Semmi sem jó neki, mint egy tipikus kamasznak!

Az említett intézmény SeeD-eket (elit zsoldos katonákat) képez ki, akik az éppen aktuális varázslónők ellen harcolnak, vagy szétszórnak a világtérképen, hogy eleget tegyenek a klienseik parancsainak. Így van ez egy szép, nyári napon, amikor Squall – aki sokunknak nem a modora miatt lett kedvence - és társai, friss papírjaikkal a zsebükben elindulnak az első bevetésre, ahol egy földalatti lázadó csapatot kell támogatniuk. Ez a maroknyi csapat a Galbadiai Hadsereg elnyomása alól akarja felszabadítani Timber-t. Egy ideig minden rendben is megy, de aztán… ahogy annak lennie kell, történik valami. Egy rejtélyes varázslónő, Edea bukkan fel, aki uralkodásával fenyegeti a népeket. Sok-sok melléfogás és gikszer után kiderül, hogy az idősíkon keresztül manipulálásra képes, jövőbeli Ultimecia varázslónő áll az egész ügy hátterében. A kis csapat benne van, méghozzá nyakig! Nincs mit tenni, meg kell menteni a világot!

Emellé kapunk egy melléktörténetet, amelyben megismerjük Laguna Loire-t, a galbadia-i katonát, akinek bár helyén van a szíve, de az esze valahol a bakancsában leledzik. Természetesen a szálak összefutnak majd, és egy megválaszolatlan kérdéssel gazdagítják a játékost.

A harcrendszerben történt némi változás. Ismét három karakter áll a harcmezőn, mind különböző fegyverekkel támadnak, de eltűntek a matériák. Van helyette Guardian Force. Tulajdonságaikat kihasználva kell végigküzdeni magunkat a játékon. Ugyanúgy működnek, mint a rendes „Summon” matériák, használatukkor különleges lények jönnek segítségünkre, hogy jó esetben lesöpörjék az ellenfeleket a harcmezőről, akiktől mellesleg varázslatokat lehet elszívni szintén a GF egyik képességével. (Akik játszották a VII-et, néhány ismerős szörnnyel találkozni fognak.) Ez egy ideig látványos, de mire huszadjára kell megidézni valamelyiküket egy nehezebb csatánál, unalmassá válik.

Limit Break-ek továbbra is vannak, ezeket akkor lehet használni, ha kritikusan alacsony az életpontok száma. Minden karakter máshogy fejleszti ezt a készségét. Quistis az elhullott szörnyek tárgyi maradványait használja, Irvine különböző töltényekkel sorozza az ellenfeleket, Rinoa pedig trükköket tanít a kutyájának egy Pet Pals nevű újságból. Ami igazán gondot okozott, az a fegyverek fejlesztése volt. Nem úgy ment, hogy bementem a boltba és kemény pénzekért megvehettem, amit akartam. Össze kellett szednem a világban bóklászó szörnyektől a pengéket, karmokat, bőröket, hogy azokból tákolják össze az ütőképesebb fegyverzetet. Mint kiderült, ezt azért találták ki, hogy ne legyen olyan egyhangú a karakterek erősítése, és hogy ebben is legyen egy kis kihívás.

Az irányítást szerencsére át lehet állítani olyanra, amilyen akarjuk. Nincs túlbonyolítva, de javallom, hogy mindenki, akinek keze ügyébe kerül a játék, és PC-je van, szerezzen egy gamepad-et, és azzal játsszon, ha teheti! Sokkal kényelmesebb, kézreesőbb és PlayStation-szerűbb lesz. J

A grafika relatíve sokat fejlődött, a karaktereknek végre arcuk van, a testfelépítésük arányos, sőt viszonylag formázott kezük van! Akkor 1998-99-et írtak a naptárak. Vegyük Lara Croft-ot (nagy példaképem kicsi korom óta. J), aki 2003-ig, a gyászos Angel Of Darkness-ig csak egy kiszínezett kockát kapott! A civilek is kidolgozottak, és ritkán lehet látni két ugyanolyan személyt egy helyen.

A háttér még mindig a rajzolt kategória, de azért a fejlesztők a legtöbb helyszínen beraktak egy kis mozgást, például Deling City-ben sok füstöt lehet látni a háttérben. Hála az égnek a karakterek sem olvadnak már össze futás közben, mint a VII-ben, hanem libasorban követik Squall-t. Bár ilyenkor idegesítő plop-plop-plop hangot hallatnak tipegés közben.

És itt vagyunk a hangoknál. Sajnos a háttérzenék még mindig MIDI formátumban vannak. Ez alkalomadtán hajtépésre adott okot, főleg amikor órák óta kóvályogtam a varázslónő kastélyában, és hallgathattam az ottani monoton muzsikát. Leszámítva ezt, voltak benne érdekes „dalok” is, pl. a Winhill nevű város témája.

De nem kell félni. A hangeffektek közül mindenképpen meg akarom említeni a szívdobogást, és a Fithos Lusec Wecos Vinosec címet viselő kórusművet. Ritkán fogunk találkozni velük, de a játékmenet legjobb helyein vannak beillesztve, és gyakran fogják feldobni a hangulatot.

Túl sok meglepetésjáték, vagy „titok” nincs a programban. Van egy primitív kis ablakos játék, amiben egy Boko nevű pixelchocobo-val kell flangálnunk, harcolnunk (!!!), hogy az általa szerzett tárgyakat használhassuk, valamint egy kártyajáték is lapul a tarsolyban. Az igazat megvallva az utóbbival nem sokat törődtem. A Yu-Gi-Oh! Power of Chaos: Kaiba the Revenge (szép hosszú cím) nevű játék, illetve az anime alap elriasztott a kártyáktól. J Annyit tudok elárulni, hogy a világtérképen leledző szörnyekről mintázták a lapokat (a különlegesebbeket a karakterekről, a GF-ekről és a főnökökről), és a rajtuk levő számokkal okoskodva kell elnyerni mások kártyáit, amikkel továbbjátszhatunk, vagy beválthatjuk hasznos eszközökre.

Nem is tudom megítélni ezt a programot. Ez egy gyönyörű történet, ami egyszerre szól a barátságról, a szerelemről és a megváltozásról. Ez így elég közhelyesnek és csöpögősnek tűnik, de valójában sokkal többről van szó. Minden játékosnak mást és mást jelent, mindenki mást és mást tanul belőle. Talán nem múlta felül a VII-et, de akkor is… megérte megadni az esélyt Squall-nak és társainak!

Így az utószószó után csak annyit akarok mondani, hogy mind a főmenüben (credits), mind a játék végén várjátok ki a stáblista végét, nem kell semmit sem elsietni! Valamint figyeljetek a játékban felbukkanó nyolcas számokra! J

BLOODRAYNE

2008-01-03