Final Fantasy IX

A Resident Evil és a Painkiller vérgőzös kalandjai után ismét visszavonultam a szelídebb jellegű RPG-klasszikushoz, történetesen most a 2000-ben megjelent játékról, a kilences részről szeretnék egy kis beszámolót tartani. Az egész olyasmi, mint a Gulliver Utazásai c. könyv Jonathan Swift-től. (Jó-jó, az angol író nem a szórakoztatás céljából írta a könyvét, de ez nem vonatkozik most Square-ékre.) Meseszerű tálalásban nagyon fontos társadalmi és morális kérdéseket kell feszegetnünk a hovatartozásról, a lojalitásról, a bátorságról, a barátaink mellett való kitartásról, de az egyik jól bevált téma is feltűnik majd: Nem mindig az az otthon, ahol megszülettünk.

Egy emberrablással kezdődik az egész sztori. Zidane-t alakítjuk, a tolvajt, az ő feladata elrabolni a világszép Garnet hercegnőt. A széria eddigi legjobb személyiségű főszereplője, szinte már gyanúsan normális: életszerető, bátor, vidám, önzetlen, mintha arra született volna, hogy hős legyen! Egy előadással vonja el a Tantalus-csapat a figyelmet, és mire szereplőnk a tettek mezejére lép, összefut az említett lánnyal, aki furcsa kéréssel fordul a fickóhoz: Ő maga akarja, hogy elrabolják! Kapva kapnak az alkalmon, és mindent felkavarva hagyják el Alexandriát egy – szó szerint – lég-hajóval. Innentől kezdődnek a bajok. Nem csak azért, mert a hercegnő testőre is csatlakozik majd a csapathoz… A királynő vissza akarja kapni a lányát, miközben leigázza Burmecia-t, halomra rombol a kisebb közösségeket és egyéb rosszaságokat művel… Elsődleges feladatunk az lesz, hogy megállítsuk őt, de ez túl egyszerűnek tűnik… Abba is hagyom, nehogy valaki azt higgye, ez egy unalmas spoiler! :) Az utazás során rengeteg furcsa lénnyel találkozunk (Pl.: a Qu nevű fajjal, amelyből Quina fog hozzánk csapódni. Ő fakanálforgatással tartja magát kondiban.), groteszk-idegesítő helyszínek, személyek és tárgyak fogják tudatni velünk, hogy nagyon messze járunk a valódi világtól (A vonat is ilyen, aminek a mozdonyrésze egy lószoborba hajlik). Lesz itt sok harc, hihetetlen pusztítások, mélyreható mondanivaló, ellenségből jóbarát és még esküvő is, a jól megszokott Final Fantasy-s „mindent bele” stílusban. Ez a sok alkotóelem áll össze egy teljes, egész játékká.

Kezdjük mindjárt a harcrendszerrel. Egy kicsit túlbonyolítottnak tartottam, de könnyen hozzá lehet szokni. Maximum négyen állhatunk csatasorba, szokásos fizikai támadások mellett használhatunk varázslatokat is, amelyeket a kiegészítőinktől, fegyvereinktől tanulhatunk meg, szorgos AP gyűjtögetéssel. A csapatunk külön kasztokra van osztva. Van köztünk fehér mágus, aki gyógyít majd, és Eidolonokat hív elő (megidézhető szörnyeket), fekete mágus, akivel támadóvarázslatokat szórhatunk, lesz, aki fizikai erejével támogat minket a harcban. Visszatér a MP használata is. Egy szó, mint száz: Jobban egymásra vannak utalva a szereplőink, mint valaha, hiszen a csapatban kell lennie legalább egy gyógyítónak és egy nagyon erős harcosnak. Az arzenálfejlesztés ismét a boltokban folyik, illetve lehetőségünk adódik ellátogatni egy kovácsműhelybe, ahol összetákolnak nekünk különböző fegyverekből valami nagyon halálosat. Ehhez viszont nem kevés pénz kell, szóval nem árt bóklászni a világtérképen. A VII Limit Break-jéhez hasonló Trance-t kapunk majd, ami ha feltöltődik – akárcsak a VII-ben - extratámadásokat intézhetünk az ellenfeleink felé. Ezek nem merülnek ki egyetlen ütéssel, az ellenfél HP-jától függően 2-3 alkalommal ronthatunk neki így.

Nem ide kapcsolódik, de a mog-ok - a FF játékok rózsaszín állatkái – végre fontos szerepet kapnak. Ők a mentési pontok, náluk lehet használni a Tent-et, vagy belefolyhatunk a levelezésükbe, amivel infót szerezhetünk a történésekről.

A grafika nem mindig függ a poligonszámoktól. Az RPG-k sem feltétlenül azért jók, mert kiemelkednének grafika terén, hanem a történet és a tálalás a fontos, amiben e téren a FFIX nem szenved hiányt. Bár a megjelenítés – úgy érzem – visszalépés volt (talán csak azért, mert a grafikán semmit nem tudtam állítani), a kidolgozás jóra sikerült. A szokásos karakter dizájnt nem Nomura Tetsuya tervezte meg, hanem egy kollegája, akit Shukou Murase-nek hívnak, ha jól tudom. El is térnek a szokásos koncepciótól a szereplők. Minden sokkal képregényszerűbb (mangásabb – nehogy meglincseljenek a japán fanok! :D), fantasy-sebb… és hihetetlenül aranyos! (Főleg Freya, a kedvenc sárkánylovagom!) Túl sok változás továbbra sincs, a helyszínek plakátszerűen vannak kifeszítve a karakterek mögött, ami áttekinthető, de így az ezredfordulón kezd érthetetlenné válni ez a megoldás…

Zenékkel elégedettek lehetünk, hiszen Uematsu Nobuo nagyfőnök komponált mindent, és bátran állíthatom, hogy a nevével fémjelzett zenék a mostani MIDI formában is élvezhetőek, hallgathatóak, Garnet dala pedig egyszerűen fülbemászó!

Ami még érdekesség, hogy sok a visszatekintés az előző játékokba. Így ismerősként üdvözölhetjük a fekete mágus Vivit, akivel 3D-ben elsőként az Ősök Templomában találkozhattunk Cloud kalandjai közepette (Emlékeztek? Az aztán hatalmas volt!), és még egy kóbor rezesbanda el is játssza majd nekünk Rufus Shinra parádéján hallható indulót. Érdemes megfigyelni ezeket az apróságokat, mindenkit meg fog mosolyogtatni!

Talán túlságosan is kiveséztem a játékot, de mentségemre legyen mondva, tényleg FANTASZTIKUS! Visszavisz a gyerekkorodba úgy, hogy közben képes vagy felnőtt fejjel átgondolni a látottakat, és ebben a rohanó világban ki ne akarna ismét gyerek lenni? Ami még fontos, hogy a játékban a legbutucskább jeleneteknek is mondanivalójuk van. Aki nem hiszi, járjon utána, és szerezze be a gépére egy végigjátszás erejéig!

BLOODRAYNE

2008-04-22