Menyasszonytánc – 2007. január 27. szombat 19:00

Kicsit kétkedve ültem be barátnőmmel az előadásra, mivel teljes másodszereposztást sikerült kifogni, nem a nagy nevekkel, akikkel szerettem volna. Másrészt ez nem az a megszokott musical hangzás, hanem Klezmer zene. A pozitívum viszont az volt, hogy első sorba szólt a jegyem, úgyhogy abban biztos voltam, hogy mindent fogok látni és nem ül elém semmilyen két méteres pasi.

A darab teljesen pozitív meglepetés volt, ennyit még sosem röhögtem színházban. Röviden arról szólt, hogy a múlt században egy erdélyi kis faluban András és Rózsi össze akartak házasodni. A polgármesternek kellettek Rózsi születési papírjai, amiket Kolozsvárról kért és kiderült, hogy Rózsi örökbefogadott lány és nem katolikus hanem zsidó. És innen kezdődik a bonyodalom. András először otthagyja a lányt, aztán vissza akar menni hozzá, akkor meg Rózsi dobja ki, közben az egész falu róluk pletykál. András bánatában beáll katonának a román hadseregbe, de nem bírja sokáig és megszökik.

A gonosz román főparancsnok, Jonel, megtalálja és hadi bíróság elé akarja küldeni. Erre Rózsi közli vele, hogy bármit megtesz neki, csak engedje el Andrást. Jonel persze kapva kap az alkalmon, mivel régóta fáj a foga a lányra. Közben pedig már a hadibíróság elé küldte Andrást. Persze mikor épp elkezdte Rózsi ruháit letépni róla, akkor jelent meg András apja, aki lefizette a bírót, hogy engedje ki a fiát és megmentette a lányt. És a végére jött a legnagyobb csattanó. Kiderült hogy Kolozsvárról rossz papírokat küldtek és Rózsi nem is zsidó, hanem református. Persze az esküvő meg lett tartva és mindenki boldog volt.

Az egész darab tele volt helyzet komikumokkal. Nagyon tetszett. És élőben hihetetlen hangulata van a Klezmer zenének. Nagyon különleges világba repíti a nézőt ez az előadás, varázserővel hat a hétköznapi nótákhoz szokott közönségre. És óriási élmény első sorban ülni színházban. Érdemes kipróbálni legalább egyszer az életben, ha bírja az ember pénztárcája. Mindent láttam, hallottam és a színészek is láttak engem, rám néztek volt, aki odaénekelt hozzám. Olyan érzésem volt mintha csak nekem szólna, kit érdekel a mögöttem ülő 400 ember, ők itt most csak nekem játszanak.

György Rózsa Sándor játszotta Andrást. Énekelt egy nagyon nehéz szólót és mikor befejezte, a karmester odaszólt neki, hogy „bravó”. Szerintem ez mindent elmond. Őt általában szidni szokta a közönség, de nekem a pünkösdi musical esten is tetszett és itt sem okozott csalódást.

Rózsi egy fiatal lány volt, akit ez előttről még nem ismertem, Győrfi Annának hívják. Nagyon tetszett ő is. Abszolút nem az a karakter mint Vágó Zsuzsi, aki már az első megjelenésénél is leírta magát előttem. Látszik rajta, hogy szívből játszik és szeretne valamit adni a nézőnek. Igaz, hogy kezdő kategóriába tartozik Sanyival együtt, de nem volt zavaró. Kicsit kiforratlanok mindketten és még nincs akkora nevük mint pl. Janza Kata vagy Dolhai Attila, de abszolút nem volt egyikükkel sem probléma.

Ha már a fiatal tehetségeknél tartunk, megemlítenék két „nagy öreget”: Mikó Istvánt és Molnár Piroskát. Mellékszerepük volt, de ők aztán tudnak valamit. Régi szerelem után vagy 30 évvel későbbi újra egymásra találást jelenítettek meg. Amikor elkezdtek tangózni, dőlt az egész közönség a röhögéstől. Persze ők is.

Aztán akit még megemlítenék, ő Imre Sebastian. Ő alakította a gonosz Jonelt. Jó volt , bár Gastonként jobban tetszett. Meg az is közrejátszott a dologban, hogy első szereposztásban ezt a szerepet Szilveszter játssza, akinek már a megjelenése miatt is jobban áll az ilyen karakter. De Sebastian is jó volt, amit lehetett, kihozott belőle.

Menyasszonytáncról is úgy jöttem ki, hogy szívesen megnézném máskor is. Ez első ránézésre egy vidám szórakoztató darab tele poénokkal. De ha az ember jobban végiggondolja, bizony komoly mondanivalója van. Nem az az elcsépelt szerelmi történet, tele nagy kifejezésekkel, mint amilyen a Rómeó és Júlia, Rudolf és még sorolhatnám. A Menyasszonytánc szól vallásról, szerelemről, szeretetről, kitartásról, barátságról, megbocsátásról és elfogadásról. És persze nem eposzi nagyságokban, hanem pont annyiban, ami elhiteti a nézővel, hogy lehet így is élni.